Ma Budapesten voltam. Néhány dolgot el kellett intéznem anyával: mivel van egy két éves húgom, vigyázni kellett rá, míg Anya fogorvosnál volt, majd az én új gitáromat terveztük megvenni, amire 3 éve ácsingóztam. 

Mit ne mondjak, mozgalmas nap volt, mivel elég sok minden nem úgy jött össze, mint ahogy terveztük. De ezekkel a részletekkel most nem akarlak untatni titeket. :) Szóval eléggé ingadozó hangulatban voltam, hol mindent szépnek láttam ezen a világon, hol pedig reménytelenségbe süppedtem. 

De még ez sem a témám tárgya.

Míg egyik helyről a másikra eljutottunk, dupla annyi idő volt, mivel épp mindenki hazafelé tartott a munkából, és ugye elég sokan dolgoznak ahhoz, hogy ebből szép kis közlekedési dugók alakuljanak. Igazából én nem annyira bántam, ugyanis én imádok nézelődni a városban: megfigyelni az embereket, megcsodálni a házakat, a fényeket és az egész összeilleszkedő képet. Több piros lámpánál is álltunk, ahol persze mindig lehet számítani egy-egy, az autók között kéregető hajléktalan emberre. Velünk is szembe jött egy. Anya inkább még becsukta az ajtó zárat is, mivel ott feküdt az egyik ülésen a pénztárcánk és a telefonunk is. Ezzel egyet is értettem. Nem arról van szó, hogy soha nem adakozunk, de nem állunk azért le minden kétes alaknál, és ezzel nem érzem egyedül magunkat. 

Indult a dugó, és tovább araszoltunk a városban. Fél órával később megint megfogott minket egy piros lámpa. Láttam, hogy ama bizonyos emberek megint felbukkannak, és igazából lelkem mélyén összeszorult értük a szívem, akármilyen életet is élhettek. Egyszer csak Anya lehúzta az ablakot, amikor odaért hozzánk egy ilyen ember. Kedvesen köszönt neki, és egy ötszázast nyomott a kezébe mosolyogva. Ezen nagyot néztem, hiszen ennyit egyszerre nemigen adakozunk, pláne, ha van a zsebben kétszázas is. A férfi is elcsodálkozott: -"Ez nagyon nagy érték, tetszik tudni??"- kérdezte. - "Jön a karácsony- válaszolt Anyám- , csak tartsa meg nyugodtan, Péter!" Ekkor elkerekedett szemmel nézett hol rám, hol Anyámra, és nevén szólította. Anyám megnyugodott, hogy megismerte őt a férfi, de ekkor már indult a sor. -"Vigyázz magadra!"- szólt még utoljára Anya, majd elindultunk. 

Teljesen ledöbbentem. Nem is sejtettem sohasem, hogy bármely ismerőssel ilyesmi történhet. Pedig megtörtént. Előtte Anya arról beszélt, hogy hogy lehetne segíteni ilyen-olyan hátrányos helyzetűeknek. Ezzel teljesen egyetértettem. Azonban az eset után kis elmélkedés után ezt kérdeztem: "Tök jó ötlet, hogy segítsünk embereknek, de először talán Pétert is meghívhatnánk magunkhoz, például akár karácsonyra is." Ebben egyetértett ő is.

Eddig tartott a történet. Még sokat lehetne mesélni arról, hogy hogy került ilyen helyzetbe, vagy hogy ki, hogyan segít neki, de most nem teszem. 

Csupán meg akartam osztani ezt a "szembesülést" (most így nem tudok rá jobb szót :) ): mindig van a környezetünkben is lehetőség segíteni másokon, csak észre kell venni, és rá kell venni magunkat. Lehet, hogy ez csak egy mekis ebédre meghívás, vagy egy óra beszélgetésre idő szánás. Persze, nincs idő, pénz, van elég bajunk, stb. Mindig van kifogás. Csak hogy az ilyen emberek szemében már alig él a remény. És akár már az is segíthet, ha nem átnézünk rajtuk, miközben elhaladunk mellettük az utcán, hanem legalább egy mosollyal megajándékozzuk őket. Vagy egy rövid fohászt sem nehéz megejteni értük (pl.: Istenem, adj nekik erőt!). De talán számít.

És én sem tartom magam különb embernél a többieknél, ne értsetek félre. Nekem is kell áldoznom értük.

Csak ennyit akartam:

Merjük őket észrevenni, és tenni értük!